Avril Lavigne

Minden ami Avril..és ezek igazak...:D

I. Történet:

Avril POV:

Megint egy újabb díjátadó. Tel vagyok már ezekkel. Imádok híres lenni, hisz az a tudat, hogy olyan sokan szeretnek mindig jó érzés. Ám mindenki azt hiszi, hogy a sztárok élete csodálatos, fényűzés, és csak pihpihi. Mintha olyan könnyű lenne dalokat írni. Reggel felkelek, hót holdkórós arccal, kapucniban átrohanok a sminkeshez, ott rendbe hoznak, aztán irány a stúdió. Ott eltöltöm a fél napom, majd mikor minden normális ember hazamenne, pihenne. Azt nekünk, sztároknak nem lehet. Ugyanis mindenhova követnek a kis élősködök. Emberi nyelvükön: Paparazzik. Szörnyűek, egyáltalán nem tisztelik azt, hogy mi is emberek vagyunk. Nekünk nem szabad más férfival beszélgetni, mint a barátunkkal, nekünk nem szabad smink nélkül az utcára lépni, nekünk nem szabad elmenni vásárolni, nekünk nem szabad épphogy felkapott mackónadrágban az utcára lépni, mert abból egy csodálatos címlapsztori születik. Telis tele hazugsággal. De minden nap, mikor ebbe belegondolok, csak előveszem a gitárom és elkezdek játszani. Először gyors tempóban, levezetve a feszültséget, majd lassú megnyugtató tempóban. Gyógyszer helyett ez tökéletes.! Legtöbbször így születnek a számaim. De nem csak ebből a gondolatmenetből kiérkezve, minden feszülséget, gondolatot, érzelmet a dalaimba írok bele. Így születnek szerintem a legjobb és legőszintébb számok. Amik valjuk be, sok énekes repertuárjából hiányzik!! És ez valahol szomorú. Tehát most itt állok a tükör előtt ebben a tökjó lila-fekete halálfejekkel telerakott ruciban és ezek a gondolatok járnak a fejemben, mikor oldalra fésülöm hosszúra nőtt, rózsaszín hajtoncseimet. Elővettem a gitárt. Leültem a halban lévő kanapéra, és csak játszogattam a húrokkal. Most lassan kezdtem, szép lassú, megnyugtató tempóban. Majd az énekkel kitörök..s szinte kiáltok. Eltelt így egy óra. A szám címe Alice. De megszólalt a csengő, megjött a limuzin. Rohanok vissza a fürdöbe, gyorsan egy kis lila szemhéjpúder, és mehetünk is. Felkaptam a kis retikülömet. Kint is voltam a villa előtt...Felnéztem a tetőre. Istenem, pár évvel ezelőtt álmodni sem mertem volna arról, hogy ilyen gyönyörű házam lesz..mindenféle hitel nélkül..XDXD. Lassan méltóságteljesen beszálltam a limuzinba. Félig lehúztam az ablakot. Majd azt figyeltem, ahogyan a járókelők előző gondolataikból kiszakadva nézik a limuzinból kitekintő szempárt. Engem. Egy anyuka ment a járdán kislányával.

- Nézd kicsim az ott Avril Lavigne!!

- Jajj..Avril...dejóó..hova mehet anyu!- kiáltott, s elkezdett a limó után szaladni. Felkaptam a fejem, s gyorsan leintettem a sofört, hogy áljon meg. A kislány még szaladt. Mikor kiszálltam megállt. Szemei könnyel teltek. De édes..Gondoltam. Oda mentem hozzá, felkaptam, s a kezében lévő tollal autógramot rajzoltam a füzetébe. Egykis szívecskével. Majd eszembe jutott, hogy a retikülömben, két koncertjegyet tartogattam, arra az esetre, ha valakit le kéne fizetnem..Mindenre kell gondolni XDXD. Odaszalattam a kocsihoz, majd a kislány kezébe nyomtam a jegyeket. Mosolyogtam. A kislány nevetett, majd odaszaladt édesanyjához. Én visszaszáltam a limóba és pár km múlva meg is láttam az épületet, ami elől ott hevert a gyönyörű vörös szőnyeg. Tudtam, kiváltság, hogy én azon végigmegyek. Csak egyszer, csak egyszer látnám közelről azt a szőnyeget, de nem lehet. Mindig amikor kiszállok a kocsiból, elvakítanak a vakuk, s csak hatalmas foltokban látok a szőnyeg kozepére. Persze csak tovább mosolygok. És ez ma sem volt másképp. Amint kitettem a lábam a limuzinból csak hatalmas vilogó fényeket láttam. Amik elvakítottak, s elindultam a szokott úton, markomban a papírfecnikkel, melyekre az új, Alice című számomat firkantottam.....